Rasszizmus ellen a 20. század közepén - Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Fülszöveg:

Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga, Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon. Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra... 

Kevés könyv esetében van úgy, hogy már mielőtt belekezdenék a történetbe, érzem, hogy tetszeni fog. Ennél a kötetnél viszont ez a hangulat teljes mértékben elkapott (részben külső tényezők hatására).

Alapvetően szeretem a faji megkülönböztetésen alapuló könyveket, hiszen tágítom általuk a perspektívámat. Ez a regény azonban sokkal több ennél. Bár a rasszizmus áll középpontban, rengeteg más társadalmi problémát vesz sorra. Érdekes tanulmány megvizsgálni, hogy a hatvanas évek óta mi változott a minennapokban (és mi nem). 

A regény történéseit Fürkész, a főszereplő kislány szemén keresztül látjuk, ám ennek ellenére az elbeszélés nem kifejezetten gyermekies, hiszen már felnőttként emlészik vissza az eseményekre. A fiatalkori érzelmeket azonban tökéletesen bemutatja, a naivitást, az újjal való találkozás élményét. Kifejezetten tetszett, ahogy az írónő érzékeltette, Fürkész apjára és bátyjára is felnéz, még ha néha értetlenül áll mellettük. 

,,De ha csak egyféle emberek léteznek, akkor miért nem tudnak kijönni egymással? Ha mind egyformák, akkor miért tesznek meg mindent, hogy lenézhessék egymást? Azt hiszem, kezdek megérteni valamit, Fürkész…Szerintem kezdek rájönni, miért zárkózik be Boo Radley folyton a házukba… azért, mert nem akar kijönni onnan.''

A könyv középpontjában Atticus, az ügyvéd apa bírósági pere áll, amelyben egy fekete bőrű férfit, Tom Robinsont védi, akit erőszaktevéssel vádolnak. Számomra kifejezetten érdekes volt, hogy bár nyomós bizonyíték nem állt ellene, a lakosság, egyedül a bőrszínére hagyatkozva, tökéletesen hitt benne, hogy ő a bűnös. Olyan mértékben, hogy maga a vádlott sem látott túl sok reményt a felszabadulásra, miközben tisztában volt saját igazával. A kedvenc részem egyértelműen ez a tárgyalás, hiszen társadalmunk számos hibájára rávilágít. Szívszorító volt olvasni, ahogy a tanúk beszédének hatására az emberek elkezdenek gondolkodni, majd mégis inkább az egyszerűbb utat választják. 

Ezzel az állásponttal minden bizonnyal nem vagyok egyedül, de kedvenc szereplőm Atticus (bár ábrázolása valószínűleg részben áldozatául esett Fürkész elfogultságának). Tetszett, ahogy bölcsességét átruházta gyerekeire, és megtanította nekik: mindig az eszükre hallgassanak. Megható alkotója a kötetnek, ahogy a gyerekekbe beivódott, környezetük által rajtuk ragadt rasszizmus fokozatosan gyengülni kezd, mikor az értelem kerül középpontba.

Az eddig említetteken felül fontosnak tartom kiemelni Jem és Fürkész összetartását, számomra megtestesítették a testvéri szeretet fogalmát. Ahogyan a báty szépen lassan elindult a felnövés útján, a húg néha egyszerűen értetlenül állt előtte. A közöttük fennálló pár év különbség kifejezetten erősen kirajzolódott. Ennek ellenére többnyire megértették egymást, kiálltak kapcsolatukért. Tetszett, ahogy Jem és Fürkész egyszerre kezdték átlátni társadalmunk hibáit, rávilágítani azokra. Természetesen Jem sokszor érettebben állt hozzá a témához, azért nagyságrendileg egy szinten haladtak.

A könyv végére a mellékszereplőket is megkedveltem. Boo Radley folyamatos jelenléte, majd szimbólumának megértése fokozta az élményt. Alexandra néni bosszantó karakterként került ábrázolásra, de szerintem fontos szerepe volt, mindenképpen színesítette a történetet. Calpurnia segítette a gyerekeket abban, hogy meglássák, ő is pont olyan ember, mint ők, egyedül a bőrszínük különbözik.  

,,Jobban örülnék, ha csak konzervdobozokra lövöldöznétek a hátsó udvarban, de tudom, hogy úgyis madarakra fogtok vadászni. Felőlem annyi kék szajkót lőhettek le, amennyit csak puskavégre tudtok kapni, de ne bántsátok a feketerigókat, mert az bűn.''

Összességében remek élményként emlékszem a Ne bántsátok a feketerigót! című könyvre! Sok dolgot tanított, segítette az empátiámat. Emellett beleláthattam a hatvanas évek amerikai kisvárosának életébe is. Mindenkinek őszintén ajánlom, aki tágítani szeretné perspektíváját!

Köszönöm, hogy elolvastad!

Kövess Instagramon is!

Köszi!